Ráadásul megosztom veletek egy élményemet, jó? Végülis erre van a blog, nem?
Pár napja a Tranzit Art Cafe-ban jártam, illetve a hozzá tartozó forgalmi irodában, ahol most a barátaim a Hajdú tesók irodája van. Egyébként még tart ott egy remek kiállítás múlt századi (huszadik) kerékpáros fotókból, szép gyűjtemény, kérlek, nézzétek meg.
Tébláboltam, megszólitott egy férfi. Nem, nem szólitott meg, mindjárt megtudjátok, miért. Kezembe nyomott egy fecnit:
DRÁGÁK!
Csak az Önök segitségével
tudjuk én és a gyermekeim
átvészelni ezt a ............... (nem volt kitöltve - remek blöff, ettől ijedtem meg igazán)
Megkérem Önöket, vegyék
meg nekem a "süket-néma"
szótárt és segítsenek ahogy
a szivük mondja.
Mosolyogjanak kérem és
adjanak amennyit akarnak...
A papír piros volt, kicsi és a hátulján tényle (gott, mein gott?) volt az a bizonyos jelszótár. Mondom ez kell nekem, nézek rá kérdőn, mennyit adjak? Gondoltam, nem aprózom el, így járnak velem a jófejek. Így adódott egy kétszázas és egy egydolláros. Nézi, nézi, örül, örül. Aztán furcsa mozdulattal a szájához dörzsöli a dollárt, és mutogat rá, meg nyújtja vissza kabirbedit,
adjam inkább a másik dollárt, adtam is persze, de elgondolkodtam...vagy valamit tudott az a férfi, amit még az elemzők sem sejtenek, vagy rég nem figyeli az árfolyamokat.
Szóval ez egy ilyen világ. 2007, budapest. Tetszik? Nem tetszik?
úgyhogy én a szánalmas kis játékom helyett jó példát veszek néma barátomról és amerikai történetekkel foglak benneteket traktálni.
Két hete vettem egy könyvet a kártyaboltban, ahol szeretek vásárolni. Doyle Brunson (nem írok linket, rá kell keresni) My 50 (not 52, lol) most memorable hands...
Következzen akkor a 10. kis sztori a kiadó utólagos beleegyezésével:)
Karrierem kezdetén, az Exchange sugárúton a texasi Fort Worthban bárhol, a biliárd termekben, kocsmákban, de még a hotelekben is lehetett találni egy jó kis pókerasztalt. Ez az utca egy jelkép volt, időutazás a régi vadnyugatra. Cowboyok, kamionosok, stricik, piti tolvajok és megszámlálhatatlan egyéb gyanús alak verte a blattot megállás nélkül, éjjel-nappal.
A világ legfurcsább, legdurvább, legszínesebb társasága, igazi szerencselovagok. Sokukat ismertem szenvedélyem miatt. Szinte állandóan játszottam. Itt játszottam életem leghosszabb partiját is, öt nap és öt éjszaka pihenés nélkül. Csak akkor álltam föl az asztaltól egy rövid időre, mikor megéheztem, meg tudják, amikor ki kellett mennem. Egyáltalán nem drogoztam, de temérdek kávét döntöttem magamba, hogy ébren tudjak maradni.
A negyedik nap játék után, még mindig sokan voltak az asztalnál azok közül, akikkel elkezdtem a partit. Épp ötlapos alacsony húzós pókert játszottunk, természetesen limit nélkül. A városi mészárszék egyik alkalmazottja egy Virgil nevű hentes szintén az első naptól kezdve velünk játszott. A különbség közte és köztem csupán annyi volt, hogy ő valami tablettákat szedett az álmosság ellen. Azon kívül keményen ivott és egyik cigiről gyújtott a másikra. Ismertem Virgilt már majdnem egy éve és figyelmeztettem is néhányszor, hogy nem a legszerencsésebb kombináció egyszerre kábítószerezni és inni, gondolom eleresztette a füle mellett. Ketten maradtunk egy leosztás során, és én ezt tartottam a kezemben:
Ah, 2d, 3d, 5s és Kh
Én nyitottam, Virgil emelt, amit én megadtam. Eldobtam a királyt és cserébe egy hetest húztam. Virgil nyitott, az összes pénzét betolta a bankba én pedig nyugodtan megadtam az emelését. „Hét” mondtam és letettem a kártyáimat az asztalra. Virgil hosszan a szemembe nézett, majd így szólt:”Az enyémben nincs ötös, és leterített az asztalra egy A,2,3,4,7-es kezet. Az bizony jó.”mondtam, ő pedig megragadta a nyakát egy Old Charter márkájú viszki üvegének és jókorát húzott belőle, majd fölállt, hogy behúzza magához a bankot, de abban a pillanatban holtan rogyott össze.
Ekkor jöttem rá milyen hidegvérűek a pókerjátékosok. Mindannyian ismertük Virgilt és játszottunk is vele jó párszor. Miután azonban a halottkém elvégezte a dolgát és elszállították a holttestet, mi szépen visszaültünk és még huszonnégy órán keresztül játszottunk.
Doyle Brunson
